Bonis bona - a gyerekek öröméért

Interjú Barát Judit tanárnővel

Barát Judit (Csibi Gáborné) tanárnő nemrég ötéves versenyfelkészítő munkájáért megkapta a Bonis bona - A nemzet tehetségeiért díjat. Tanítványai az Országos Egészségügyi és Szociális Diákkonferenciákon értek el jó eredményeket. Az elismerésről Szarvas Mátyás kérdezte.

Sz.M.: Mit lehet tudni a konferenciáról, ahol a tanítványai sikeresek voltak?

B.J.: Iskolánk, a Kossuth Zsuzsanna Egészségügyi Szakközépiskola az ötvenéves jubileumát ünnepelte 1998-ban, amikor megszületett ez a tudományos verseny egészségügyi és humán szakközépiskolák diákok számára. Azóta Miskolc, Debrecen, Budapest, Pécs, Kecskemét, Békéscsaba is csatlakozott, és évente megrendezi valamelyik város egy iskolája ezt az eseményt. Mindig megadnak négy-öt témakört, amiben dolgozatokat várnak. A diákok választanak, keresnek egy felkészítő tanárt. Élmény volt a dolgozatok, a prezentációk elkészítésében, az előadások megtartásában segíteni őket. Szerencsémre iskolánknak nagyon sok lelkes, nyitott tanulója van, akik örömmel vettek részt ebben a munkában, mely nemcsak munka, de egyben felfedező utazás is volt. Büszke vagyok, hogy ilyen tanulókkal dolgozhattam együtt az évek során. Hálás vagyok nekik, hiszen nélkülük most nem kaphattam volna meg ezt a díjat.

Sz.M.: Sok pluszmunkával járhat a diákok munkájának segítése

B.J.: Ez így van. A dolgozatok főként tanítási időn kívül készülnek, amikor a gyerekek kutatnak, utánanéznek szakanyagoknak, kérdőívet vagy riportot készítenek, feldolgozzák a kapott anyagokat, azokból statisztikai adatokat csinálnak, következtetéseket vonnak le. Ez egy szinte szakdolgozat méretű, komoly, többhetes munka. A dolgozatot aztán be kell küldeni, és egy szakemberekből álló elő zsűri átolvassa, pontozza, majd kiderül, hogy a beérkezett összes dolgozatból mely munkák íróit hívják meg a konferenciára. Utána következik az általában kétnapos rendezvény, ahol a gyerekek egy prezentációval együtt adják elő a munkájukat, ismertetik a zsűrivel és a többi versenyzővel is. Ehhez már kell egyfajta képesség, kiállás is. Én azért dolgozom általában több emberrel, mert akkor a párosnak az egyik tagjában lehet, hogy van előadói affinitás, a másik pedig segít léptetni a dolgozat prezentációját. A legelső ilyen konferenciákon még papírból olvastak fel a diákok, most már azt várják el tőlük, hogy mint a nagy professzorok, kívülről tanulják meg a tízpercnyi szakanyagot, közben léptessenek és magyarázzanak. Mindez körülbelül fél év felkészülést igényel.

Sz.M.: Tehát ez a verseny ad egy jó előadói gyakorlatot, igaz?

B.J.: Igen. És van ebben már egy kis színház is azért. Mi például gyakran teszünk a prezentációk alá zenei aláfestést, válogatunk irodalomból, versekből idézetet, azzal kezdjük, ami illik a témához, olyan képeket, olyan háttereket, animációkat használunk, hogy egy kis művészet is legyen, tehát ez egy előadás is, nemcsak a tudományról szól. Azt vettük észre, hogy így lehet még jobban eljutni az emberek érzelmeihez, hatni rájuk, de természetesen mindezt úgy, hogy tudományosak maradjunk. Figyelni kell arra is, hogy a tudományosságnak, a szakmaiságnak, a szaknyelv használatának, kifejezéseknek helyén kell lenni, korrektnek kell lenni.

Sz.M.: Mondjon egy pár példát! Milyen témában készültek dolgozatok? Így könnyebben el tudjuk képzelni.

B.J.: Miskolcon másodikok lettünk egy olyan dolgozattal, ami a kisebbségek, esetünkben a roma lakosság életmódjáról és egészségtudatosságáról szólt. Békéscsabára mentünk a kutyaterápiáról szóló dolgozattal. Volt két diák, aki egy fogyatékkal élő kislány gondozóját kereste meg. Amivel elsők lettünk, az egy nagyon érzékeny téma volt: a haldokló gyerekek témája. Egy chronbeteg, vastagbél-gyulladásos fiú két évben is végzett kutatást a saját betegségéről, és mind a kétszer dobogós lett. Tizenkettedikesek krónikus beteg diáktársaikról írták meg, hogyan élik meg a betegségüket. Másodikok lettünk azzal a pszichológiai témával, hogy az óvodásokra milyen lelki hatással van a média.

Sz.M.: Az idén hány tanulóval indul? Vannak jelentkezők?

B.J.: Jelentkezők vannak, igen. És várjuk a témákat. Azért a kettőnek találkozni kell, mert a témától is függ, hogy a tanuló lát-e benne fantáziát. Mostanában együtt dolgozom Fodor János tanár úrral: ő a prezentációs, számítástechnikai részért felel, én a szakmaiságra, a szerkesztésre, a dolgozatírásra ügyelek. A prezentációk elkészítésének segítését és a betanítást közösen végezzük. Ha kiderül, hogy egy dolgozat bejut, beviszem az előadókat idegen osztályokhoz gyakorolni. Amikor először kiállnak, sokszor alig tudnak megszólalni. A konferencián viszont, sok gyakorlás után már profi előadók, mert addigra már túl vannak jó néhány megmérettetésen, megtanulták idegen embereknek előadni a dolgozatot.

Sz.M.: Mit vár a versenyző diákoktól?

B.J.: Az egyetlen elvárásom az, hogy tanulják meg a dolgozatot kívülről. Van egy kis súgólap a kezükben a diákról, szükség esetén bele tudnak nézni, hiszen a nagy előadóművészek is megakadhatnak néha, de általában kívülről tudják. Tavaly a zsűri mondta fönt Pesten, hogy onnan tudják, hogy kik a szegediek, hogy azoknak van kis kártya a kezükben.
Amikor ki kell menni előadni, úgy adják elő azok is, akik előtte nem vették annyira komolyan, hogy abban minden szeretet, az egész munka megünneplése benne van. Aztán még egy plusz feladatunk van, az eredményhirdetés után. Ha valamelyik dolgozat nem ért el különösebb eredményt, akkor a vállamon sírnak, és a lelküket ápolom. Mert azt ugye nem látja a diák, hogy az már egy hatalmas eredmény, hogy a döntőbe eljutott, ott is szeretne valamilyen díjat. Ilyenkor elmondom, hogy büszke vagyok, és nem haragszom, nem csalódtam, és jövőre azért is újra indulunk, nem adjuk fel. A lényeg, hogy a végén úgy jöjjön haza a diák, hogy sikerélménye legyen, boldogsága, nem kudarcélménye. Aztán van a versenynek még egy lecsengése. Az ápolók világnapján, május 12-e körül az iskolában hagyományosan úgy ünnepelünk, hogy az ODK-n sikeres dolgozatokat az egész iskola előtt is előadják a gyerekek.

Sz.M.: Számított erre az elismerésre?

B.J.: Soha eszembe nem jutott, hogy ezért valaha is bármiféle díjazásban részesülhetek. Nem azért csináltam, hanem a diákokért, az ő örömükért. Volt diszlexiás, diszgráfiás kislány, aki rettenetes szorgalommal látott neki, kétszer kapott díjat, egyszer hatodik lett, egyszer tizenegyedik. Azt mondta: „tanárnő, soha életemben senki meg nem dicsért, én önnek köszönhetem, hogy díjat kaptam valamiért az életben”. A roma témájú dolgozat sikere után bejött az anyuka, és a vállamra dőlve zokogott, hogy az ő gyerekét soha semmilyen iskolában meg nem dicsérték. Boldogsághoz és büszkeséghez jutott nemcsak a gyerek, hanem a szülő, a család is. Túltekintve rajtam ez azt is jelenti, hogy ebbe az iskolába megéri jönni, mert itt a tanárok ilyen tevékenységekben is részt vesznek és segítik a gyerekeket.

Sz.M.: Ha jól értem, nem csak jó képességű gyerekeket biztat a részvételre?

B.J.: Nem csak a jó tanuló gyerekkel megyek, nem is tudom a tanulmányi eredményüket, meg sem nézem a jegyeiket. Akkor döbbenek rá, amikor a diák elkezdi mondani a dolgozatot, hogy esetleg diszlexiás. Akkor arra kell trenírozni, hogy elő tudja adni.

Sz.M.: Nagy dolog az, ha egy pedagógus ennyire a munkájának és a diákoknak él. Öröm látni, hogy tényleg mindenre képes, hogy egy bizonyos eredményhez juttassa őket, vagy örömet szerezzen nekik.

B.J.: Ez kölcsönösen működik, és én is érzem a diákok szeretetét. Jobban működik minden, ha tanár és diák szeretettel készül közösen egy megmérettetésre. Fontos az is, hogy visszajelezzek a diáknak, ha valami jól sikerült, hogy ügyes vagy, szeretlek, megdicsérlek, meg vagyok veled elégedve. A magyar embernek óriási hibája, hogy nem szeret pozitívan visszajelezni. A negatívat hamar elmondjuk, a jót viszont természetesnek tartjuk. Pedig a dicséret nem kerül pénzbe, csak pár másodpercbe.